Graphics kingdom

http://graphicskingdomx.blogspot.hu/

Drága olvasóim!

A következő fejezet már készen van, viszont most egy teljesen más dologgal kapcsolatosan hoztam létre ezt a bejegyzést. Úgy döntöttem, hogy újra belekezdenék egy grafikás, design-es blogba, viszont nem szeretném teljesen egyedül csinálni, ezért… Ha van itt olyan, aki úgy érzi, hogy szívesen dolgozna velem együtt, az küldjön egy e-mailt nekem a fejlécmunkáival erre a címre: diana.lindsey0@gmail.com

Szívesen várom bárkinek a jelentkezését.

Jövő héten felteszem a negyedik fejezetet, addig is csók mindenkinek!

Sziasztok!

Nincs sok hozzáfűznivalóm ehhez a fejezethez, csupán annyi, hogy sajnálom a rengeteg késést, igyekszem most már pontos lenni. Köszönöm a feliratkozásokat, illetve a kommenteket és pipákat, nagyon örültem nekik. Mint láthatjátok új modulsáv szöveg és új kinézet került a blogra, kíváncsi vagyok a véleményetekre:)

Csók, Diana Lindsey

3. Fejezet – Egy csipetnyi szenvedély

„Mert eddig te voltál az égen a csillagom, az egyetlen, kinek önmagamat adhattam,

de emlékeidet kupacba dobva fel kell égessem, hogy a füsttel elszálljon a fájdalmam  is.”

…………………………………………………

Csak a virrasztó bogarak és madarak csiripelése töltik be a lenyugvásra készülő nap vöröses árnyékait, melyeknek fényei csillogóan tükröződnek a patak felszínén, s éles szikláihoz hevesen csapódnak a nyári szél miatt a hullámok, akár csak az óceán közepén a dermesztő hideg vízfodor a jéghegyeknek. Mégis parázslóan égeti a bőrömet a nap melege. Ahogyan a fuvallat meghajlongatja a fűzfák vékony ágait, azok ide-oda lebegnek a hirtelen jövő lendületektől. Ez maga a varázslat. Mayville az a hely, amire sok ember vágyik, s mégsem kaphatja meg. Itt elbújhatsz bármitől és bárkitől, a nagyvárosi élethez pedig egyáltalán nem vonzódsz vissza, miután valamilyen módon az élet ebbe a faluba sodort. 

Az ember ilyenkor megfeledkezhetne mindenről. Villámcsapásra tűnnének el a sötét képkockák az emlékezetből, s napról napra csak felejtene, felejtene, majd végleg megsemmisülne minden. Jobban mondva az illető tünetmentes maradna egy ideig, s mikor jönne egy kéz mely feltépi szívében a sebet, újra vérezni kezdene, s megállíthatatlanul végigcsorogna az egész testén, az összes érzékszervén. Később felszivárogna, de megszáradt nyoma tisztítás nélkül ott fog maradni egy életre. Hogyha ez a következménye a továbblépésnek, inkább maradok a múlt árnyaiban. Így is pokol, úgy is pokol lesz az élet, de legalább egy törés marad bennem. Viszont ott nem bírnék semmit elviselni, így muszáj leszek újra csapdába esni. Bonyolult ez az egész.

Mikor meglátom a bár közeledő alakját felém, rögtön elszáll a csöppnyi jókedvem. A fejem hasogat, energiám pedig egyáltalán nincs szinte semmire. Legszívesebben kifeküdnék a házunk teraszának padlójára, magam alá tennék, s magamra csavarnék egy pokrócot, majd szüntelenül bámulnám az eget, s a hold által bevilágított helyiséget. Keresném a hullócsillagot, akár egy kislány, s remélném, hogy találok egyet; aztán kívánhatok valami olyat, ami egy életre szól.

Mikor lenyomom a pincesor bejáratának kilincsét, megszeppenve figyelem, ahogyan már mindenki munkára készen teszi a dolgát, és Adam mérgesen járkál fel alá a telefonjával, mintha próbálna valakit elérni. Mikor meglát, azonnal felém veti magát, elég goromba stílussal.

- Már húsz perce itt kellene lenned, mégis hol voltál? – von kérdőre méreggel teli hangsúllyal, amitől csak pislogni tudok rá, és értetlenül nézni. Kicsit ijesztő, s mivel akkorra érkeztem, amikor elvileg kellene, nem értem a kirohanását.

- De hisz kilenc van. Vagy… - húzom elő zsebemből a telefont, és feloldom a billentyűzárat, ahol megbizonyosodok arról, hogy tényleg annyi az idő. – igen, pontosan. Amikor jönnöm kellett.

- Tegnap reggel, mikor Evelin bejött a beosztásáért, alig volt időm, mivel rohantam, te pedig nem voltál itt. A lelkére kötöttem, hogy szóljon neked, hogy ma fél órával korábban kell mindenkinek jönnie. Biztosan megtette, amire kértem, Adaline.

- Ne idegesíts már, kicsoda az az Evelyn? Nekem egyáltalán nem szólt senki semmit – nézek rá most már én is rosszallóan, és felháborodottan. Adam a kezével ideinvitálja az éppen erre néző fekete hajú lányt… aki nem más, mint az a személy, akivel tegnapelőtt nézeteltérésem volt az öltözőben. Nem kell sokat gondolkozom, mire rájövök, hogy szándékosan felejtette el nekem megemlíteni ezt az információt.

- Igen? – pislog mindkettőnk tekintetébe ártatlanul, miközben előrebillenti derekáig érő fényes póthaját. Az arcán lévő rengeteg alapozónak köszönhetően felülete már nevetségesen csillan meg, ahogyan az enyhén feltömött száján lévő vörös rúzs is.

Adam ugyanúgy tőle is megkérdezi, hogy szólt –e nekem tegnap, mire heves bólogatással és igenezéssel próbálja győzködni, hogy ez tényleg így történt. Miközben én az ellenkezőjét állítom, Adam rögtön leállít minket, és idegesen dolgozni küld minket – mintha a kutyáját utasítaná a házába.

- Remélem, hogy kurvára élvezed azt, amit elkezdtél – morgom a mellettem lévő lánynak az orrom alatt, mikor már a pultban állva szeletelem a citromkarikákat. Ő csak mosolyogva, némi vihogással megfűszerezve adja tudtomra, hogy számíthatok még ilyen húzásokra felőle.

- Nevess csak – mondom neki még mindig semleges arccal. Nem szeretném, ha azt hinné; bármiféle érzést is tud váltani belőlem. – Tudod, engem hidegen hagysz, és az is, hogy megpróbálsz velem kibaszni. Viszont, nem tudom… - könyökölök a pultra lazán, és felé fordulok, majd pár lépést teszek felé. Gyengéden megfogom egyik hajtincsét, és lassan végigsimítok rajta. – Akkor is ennyire fogod élvezni ezt, amikor csak ezt az egyetlen hajtincsedet fogom meghagyni?

Elakadó lélegzettel tekint fel rám az alacsony termetével, én pedig rákacsintva teszem tovább a dolgomat. Valahogyan azt gondoltam, hogy egyáltalán nem lesz rá hatással ez a gyengéd „fenyegetés”; úgy gondoltam, hogy elcsapja a kezemet, beszól egyet, folytatódik még egy picit a szócsata, aztán úgy gondolja, hogy el van intézve és fordul a kocka. Erős jellemnek mutatja magát, de személyisége sokkal inkább hajlik a gyenge felé. Úgy látszik, ez a csaj egy vékony jég, ami egy bökésre át tud zuhanni és beesni a jeges vízbe. Látom a tekintetében.

- Sok sikert hozzá. Nehogy fordítva süljön el a dolog.

A különböző alkohollal teli üvegeket felsorakoztatom az én részemen lévő két oldalra, a citromkarikákat a pult alá helyezem, ahogyan a feles és pezsgőspoharakat is. Mire mindennel végzünk, az óra vészesen a tízes számot fogja megütni két percen belül, így beszaladok a raktárba. Hirtelen csap meg a jéghideg levegő, ami a nyitott ablaknak és a fűtetlen helyiségnek köszönhető. A fagyasztóból kiveszek két tál jégkockát, majd lábammal kilökve az ajtót visszamegyek a helyemre, és gyorsan a helyére rendezgetem őket.

Negyed órával később a füstök enyhe illata kúszik az orrom alá, s a villogó fények vakuja tükröződik a csillogó poharak mindegyikében. Alig nyitották meg a bejárati ajtókat, de máris kígyózó sor áll az összes pult előtt. A mosdó előtt álló miniszoknyás, agyon kisminkelt, alig 15 éves lányok könnyedén cserélgetik egymás között a tablettákat és a porral teli zacskókat, akár a cukorkát. Egy boxban, mely éppen a látószögembe esik, egy ugyanilyen társaság villamosjegyekbe oszlatja el a marihuánát, tekeri össze, s nyálazza be a szélét majd gyújt rá a cigarettára. Akármerre nézek körül, szinte mindenhol csak a tizennyolc éven aluli éven aluli korosztály vonaglik a táncparketten, s mindenhol a rövidnek valót isszák üvegből, kísérő nélkül.

Mikor ilyen idős voltam, én is egy ilyen társaságba keveredtem. Csináltam olyan illegális dolgokat, amelyeket nem kellett volna, s nagy nehezen kimenekültem ebből a korszakomból. Nem kellett hozzá nagy akaraterő, az élénkítő szereket nem a borzalmas életem enyhítése miatt használtam, csupán a társadalom tette ezt velem. Nem volt szükségem rá, boldog voltam, s ezzel féltem szembenézni. Túlságosan különlegesnek éreztem magam a tökéletes életemmel, kényelmetlenül érintett a tudat, hogy megvan minden, ami egy normális élet receptjéhez a hozzávaló. Nem volt ráadás, nem volt hiány. Amikor bármilyen jó dolog történt velem az életben, mindig azt gondoltam, hogy nem érdemlem ezt meg, nekem szenvednem kell, ez így valahogy túlságosan jó ahhoz, hogy igaz legyen. Tudat alatt ez nagyon is hatott, hiszen nem gondolkodtam, hogy milyen zsákutcákba szaladok bele ész nélkül.

Másfél óra szünet nélküli, beteg állapottal való gürizés után nem csodálom, hogy homlokom gyöngyözik az izzadságtól, s lihegve dobom le magam a legelső székre, miután megjön a sztárvendég, s mindenki a színpad elé veti magát, Melody pedig mellém. Hirtelen előkapja a zsebéből a piros Golden Gate feliratú dobozt, majd kínálóan felém nyújtja. Pár másodpercig csak szemezek ezzel az ellenségemmel, majd végül észbe kapok, mielőtt még kiverne a víz a nikotin hiányától.

- N..Nem kérek, köszi – mosolygok rá halványan, mire ő ezt egy nagyobb vigyorral viszonozza, de még mindig nem mozdul ezelőtti helyzetéből.

- Jaj, hagyjad már. Gyújts rá! – rázza meg a dobozt, mire sóhajtva nézek rá fejcsóválva. Kiveszek egy szálat a sok közül, majd megvárom, míg Melody előkotorja a gyújtóját a táskájából.

- Ezt nem hiszem el, a picsába is már – ül egyenesbe idegesen, majd feláll, s a pult elé megy, ahol két srác nyomta el az imént a cigijét. – Bocsi fiúk, tudnátok tüzet adni?

- Ilyen szép lányoknak természetes – veti be magát, s adja a szépet a fekete hajú, amire drága barátnőm csak egy mosolygással válaszol neki. Nagyot sóhajtva feltápászkodom a kényelmes székemből, s odasétálok Mel mellé, ahol a srác meggyújtja nekünk az elejét, majd visszadobja a pultra.

Hatalmas megkönnyebbüléssel szívok bele a dohányba, majd veszek rá levegőt, s a füst kellemesen vándorol végig nyelőcsövemen, majd hatol le egészen tüdőmig. A harmadik slukknál már jelentkezik annak a jele, hogy egy ideje leszoktam róla, hiszen lassan elborítja az agyamat a nikotin, és szédülni kezdek. Állni nem tudok teljesen a lábaimon, így a pultnak dőlve, lehunyt szemekkel élvezem az illegális drog hatását a szervezetemben. 

- Úgy látom igencsak hiányzott már neked – duruzsol mögöttem egy hang a fülembe, miközben forró lehelete csiklandozza arcomat. Hirtelen az összes hajamat a jobb oldalamra tűri, majd a szabadon maradt bőrömet óvatosan érinti meg szája szélével. Még mindig nem észlelek sokat a külvilágból, viszont alhasamban futótűzként terjed végig egy jólesően szorító érzés. Szívem fokozatosan hevesebben kezd verni az érintések hatására, s mikor felpattan a szemem, csak akkor észlelek rá, hogy mi történik velem.

- Normális vagy hülyegyerek? – szabadulok el tőle, s akkor veszem észre, hogy a pultban jelenleg már senki sincsen, csak egyedül én. Szívesen levágnék neki egy pofont, viszont nem szeretnék erőszakosnak tűnni, így az előtte lévő tequilát ragadom meg, majd vágom hevesen az arcába.

Teljesen lazán, nevetve, letörli magáról az alkoholt, s mikor teljesen tisztára nyalta magát, önelégült vigyorral könyököl a pultnak, azt követően pedig egyenesen a szemembe néz. A méreg ami egy másodperc alatt elterített az előbb, még mindig bennem terjeng, egyre jobban ütném szét azt a szerencsétlen fejét.

- Kinek… kinek érzed magad? Ki vagy te?

- Bemutatkozzak? Jeremy Smith…

- Kérlek ne, nem vagyok rá kíváncsi – vágok gyorsan a szavába.

- Akkor minek kérdezősködsz? És még én vagyok a hülyegyerek – nevet fel, amire én csak egy szánalmas tekintettel tudok válaszolni. Még egyetlen fiú sem próbált meg zavarba hozni, mindig én voltam az az ember, akitől zavarba jöttek.

Ingerülten kapom a kezembe a pulton hagyott gyújtóját, aztán Melody Golden Gate-ét felkapom a citromkarikák mellől, majd kicsörtetek a raktáron keresztül a hátsó bejárathoz. Amint kinyitom az ajtaját, csak a koromfeketeséggel találom szembe magam. Egyetlen fényforrás világítja csak meg a helyiséget, az is a mi épületünk tetején lévő lámpa.

Ha belegondolok, egyáltalán nem volt semmi parasztság abban, amit csinált. Egyszerűen az érintései rá emlékeztettek. Talán azért maradtam a pillanat rabja, mert éreztem, hogy újra a közelemben van, ami lehetetlenség, de mindig a remény hal meg utoljára. Újra felidéződött felém sétáló alakja, ahogyan a tengerparton együtt fogtuk fel a víz hullámait, amikor először találkoztunk. Minden annyira nehéz nélküle, de köteles vagyok újra elkezdeni mindent. Már csak magam miatt is, hogy ne legyek egy érzelmi roncs. Változtatnom kell. 

Drága olvasóim!

Megérkeztem a második fejezettel, a „megbeszélt” időpontban. Nem is fűznék hozzá sokat, csupán annyit, hogy köszönöm szépen a két kommentet és a nyolc tetszik pipát is, na meg a két nem tetsziket is – a lényeg, hogy az illetők legalább véleményt nyilvánítottak.

Jó olvasást!

2. Fejezet – Sziklánakkell lennem

„A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki sem, hogy ne féljek a sötétben.

Mert a veszély a képzelet játéka.”

…………………………………………………………………………..

- Mondd el! – bíztat hatodszorra, sikertelenül. – Gyerünk már!

- De mit? – Csak az éjjeli lámpák világos fénye vetődik be az ablakon keresztül, és a lámpa lágy fényétől látom homályosan az orrom hegyét. Kabátomat szorosan összehúzom magamon; talán így el tudom tettetni, hogy nem reszketek a félelemtől, csupán nagyon fázom.

- Hogy mit láttál! Mit láttál aznap este? – emeli fel kicsit a hangját a nyomozó, mire összeszorítom a szememet, mivel majdnem a sírás határán álltam. Csodálkozom, hogy türelmetlenségében még nem rúgta fel rám az asztalt. Én vagyok az egyetlen, akiről meg vannak győződve arról, hogy szemtanú volt, s így reagálnak arra, hogy nem tudok semmit.

- Esküszöm… Esküszöm, hogy fogalmam sincs, mi történt velük, hogy hogyan tűntek el, hogy kik és miért tették ezt! Én is pontosan annyit tudok, mint maguk. Ezen mit nem lehet felfogni, hányszor mondjam még el?– válaszolok felháborodottan, könnybe lábadt szemekkel. Legszívesebben kitálalnék mindent, de nem tehetem. Ezzel triplán bajba sodornám magamat is; életfogytiglanra ítélnének a börtönbe, és ott ölnének meg, vagy nem kerülnék, - amire iszonyat kevés az esély - de az biztos, hogy egy fellógatott fán találnának meg szétkínozva.

Nagyot sóhajtva a jegyzetfüzetre terelődik a férfi tekintete, és gyorsan körmölni kezdi azt a „sok” információt, amit tőlem hallott az előbb. Az ajtó két oldalán álló rendőrök üveges tekintettel kinyitják nekem az ajtót, ami azt jelenti, elmehetek. Miközben felállok a székről, megigazítom a kabátomat. Kényelmetlenül érzem magam, hiszen az összes szem az én mozdulataimat vizsgálja. Gyors léptekkel kisétálok az ajtón, majd a baloldalon lévő folyosóra tévedek. Az egész épület kihaltan álldogál a némaságban, csak a cipőm kopogása töri meg azt az irtózatos csendet.

Az utcára kilépve egy hatalmas szél fúj meg, így rögtön összegombolom a szövetkabátomat, és hátracsapom előrefújt hajamat. Elindulok a járdán, hátha találok egy taxit és nem kell a tömegközlekedést választanom, de öt perc után úgy érzem, muszáj lesz. Mutatóujjammal remegve megtörlöm a szemem alatti részt, ami teljesen fekete az elkenődött sminkem miatt, majd elmegyek a legközelebbi buszmegállóhoz, és megnézem a járatát. Ami nekem jó, az leghamarabb negyed óra múlva jön, így nagyot sóhajtva összedörzsölöm hideg kezemet, majd összeteszem, és meleg leheletemet ráfújom. Most veszem észre, hogy mikor bementem a rendőrségre, még színtiszta kék volt az ég, de most, hogy kijöttem, már a hold is feljött és elhomályosodott minden. Egy lélek sem mászkál a járdákon, az összes bolt ajtaján nagy betűkkel ott virít a „zárva” felirat, s kezeim már teljesen megfagytak a széltől.

Még mindig sokk alatt állok, világéletemben utáltam rendőrségre járni; mikor tizenegy éves voltam, egyszer kijöttek a házunkba, s kihallgattak engem, mivel egyik barátnőm bolond anyja feljelentett egy hajléktalant, aki droggal kínált minket. Már akkor is remegtem, pedig egyáltalán nem volt mitől félnem, s ezt most sem nőttem ki; rettegtem, annyi különbséggel, hogy sajnos volt is miért.

Hirtelen egy olyan érzés támad bennem, mintha valaki tekintetével lyukat égetne az oldalamba. Ijedten kapom jobbra a fejem, majd balra, s az utóbbinál úgy is maradok, ahogy vagyok; megdermedve, felsikoltva. Majd összeesve.

Gyors sebességgel ülök fel az ágyamba, levegő után kapkodva, kivörösödött arccal. Homlokomon az izzadságcseppek feltűnően gyöngyöződnek, rémült kisugárzással nézek körbe a kanapén, és legnagyobb örömömre tudatosul bennem, hogy ez nem a valóság volt, s nem fenyeget ilyen veszély. Pedig ha álmodom, mindig tudom, hogy ez csak álom, s valószínűleg nemsokára felébreszt a telefonom, vagy bármilyen zaj. Ez most nem ilyen volt, annál sokkal jobban átéreztem, a valóság tudata villámcsapásként söprődött át rajtam.

Az órára pillantok, aminek hosszabbik mutatója vészesen közelít a hatos számhoz. Valószínűleg azért ébredtem fel ilyen korán, mert tegnap már hét órakor ruhástól bezuhantam az ágyba, s azóta felkelés nélkül aludtam, de lehet a rémálom is az oka. Fogalmam sincs, de nem is érdekel; megpróbálom elfelejteni, s a lehető legjobb kedvvel kezdeni a napot.

A fürdőszobában a szennyesbe dobálom az összes rajtam lévő ruhát, majd beállok a zuhanyzóba, és megengedem a meleg csapot, teljesre tekerve. A kedvenc málnás tusfürdőmből nyomok egy keveset a kezemre, majd szétkenem magamon, s beszippantom a forró gőzének kellemes illatát, aminek párája fokozatosan rárakódik a zuhanyzó ajtajára. A forró vízcseppek lefolyása olyan hatást vált ki bennem, mintha a testem újraéledne meghalt állapotából.

Miközben kilépek a zuhanyzófülkéből, testem elernyed, s látásom elsötétül, mintha megvakulnék, majd szépen fokozatosan kiélesedik, s visszanyerem rendes tartását is. Hideg vizet csapok az arcomra, mielőtt megtörölköznék, majd a testápolóval leszedem a rajtam maradt elkenődött sminket.

- Jó reggelt kisasszony – ront be hozzám anya, minek következtében majdnem a szemembe kerül a krém, ami eléggé fájdalmasan csípni tud.

- Hát te? – nézek rá meglepődve, miközben adok arcának mindkét oldalára egy puszit, és szorosan megölelgetjük egymást. – Azt mondtad, hogy csak jövő héten jössz.

- Úgy volt, de siettem vissza hozzád – mosolyog rám kedvesen, még mindig szorongatva. – Nagyon hiányoztál! – Tipikus, hogy az utóbbi egy évben mennyire ragaszkodik hozzám, de bennem még mindig begyógyítatlan seb az, amit tett a családdal, de jelenleg apámra még mindig ezerszer jobban haragszom, mint rá. Sohasem volt tökéletes a szüleim kapcsolata, de amikor kiderült apáról, hogy súlyos beteg, fogta a bőröndjét és lelépett ide, Kanada déli részére, egy eldugott völgybe. Viszont, mikor ez megtörtént, olyan dolgokat csináltam, amiket nagyon nem kellett volna, mégis rengeteg pénzt kaptam érte, s ez elvileg elegendő volt apa műtétjére és gyógyszereire, de mikor ezt megkapta, ő is lelépett. Mikor fel akartam hozni ezt a témát anyának, hallani sem akart róla, így jelenleg nem tudja azt, hogy mekkora nagy hülyeséget követtem el azzal, hogy hittem neki és éjszakákat átsírtam, hogy vajon túléli –e. Jelenleg csak bűntudata van még mindig azért, mert meggondolatlanul ilyen helyzetben hagyott engem, s próbálja ezt mindenféle kisebb-nagyobb dologgal minél hamarabb jóvátenni.

- Nahát, akkor nagyon örülök neked. Menjünk le a nappaliba, főzök egy kis teát – ajánlom fel neki kedves mosollyal, amire bólintással jelzi beleegyezését.

Hajamat gyengéden jobb vállamra csapva öntök vizet a kannába, majd meggyújtom a gáztűzhelyet, és óvatosan ráhelyezem. Anya a kanapén üldögélve, a kifúrt falon át nézi tevékenykedésemet a konyhába, miközben én lábujjhegyen állva kutatok a felső szekrényben, hogy megnézzem, milyen ízek közül válogathatunk.

- Citrom, dinnye, körte, vagy erdei vegyes? – sorolom fel a dobozon látható képek alapján a választékokat, de mikor felpillantok, anya végtelenül mosolygós arcával találkozom. – Mi az?

- Semmi, csak annyira megváltoztál egy év alatt. Komolyabb a tekinteted, másabban beszélsz, de ezt elmondani sem tudom. Egyszerűen azt érzem, hogy más vagy.

- És az baj?

- Egyáltalán nem – néz rám kedvesen, de ha jobban megfigyelem, az a tekintet inkább büszkeséget sugároz felém. Hangja elcsuklik, szemeibe pedig könny gyűlik, miközben magában motyogja a szavakat, amiből természetesen semmit nem értek.

- Sohasem fogom magamnak megbocsátani, amit csináltam… hogy ilyen szinten a lelkedbe gázoltam. – A pár másodperccel ezelőtti vidám arca most szomorúságba és bűnbánásba torkollik annak ellenére, hogy ezt már pár nappal ezelőtt, az érkezésemkor teljes egészébe átrágtuk.

- Kérlek, hagyjuk már ezt – nézek rá rosszallóan, mire kérdően néz rám. Olyan, mintha szemrehányásként vette volna ezt a mondatomat, ezért kiegészítem. – Már ezt megbeszéltük, nem? De! Szóval, felejtsünk már el mindent. Itt vagyok, csak neked, egy egész nyárra. Szerinted azért jöttem ide, mert annyira haragudnék rád? – Nem, egyáltalán nem ezért. Gyűlölöm, teljes szívemből, viszont ő volt az egyetlen lehetőségem. Muszáj megjátszanom magamat, s ez menni is fog, talán ebben vagyok a legjobb.

A kiszolgálópultban Melody már teljes erejével koncentrálva ütögeti a gépbe az árakat, fapofával az arcán, viszont mikor feltekint és meglát, megkönnyebbülve küld felém egy mosolyt, én pedig intek neki. Bemegyek az öltözőbe, majd készbe vágom magam, és beállok mellé.

- Na, akkor áll még a mai nap? – kérdezi meg reményteljesen, felém fordulva. Rögtön leszűröm belőle azt, hogy imád megismerni új embereket, és szüksége van a társaságra. Reménykedik abban, hogy talán lesz egy olyan, aki végre megérti őt, és nem fog csalódni. Érzem, hogy ez így van. Mindig is jó emberismerő voltam, s mindig is beváltak a gondolataim, amiket egy adott személynek a szavai hangsúlyozásából, tekintetéből szűrtem le, valószínűleg ez most sincs másképpen.

- Megbeszéltük, nem? – mosolygok rá csábosan, amolyan viccesen kérdő fejjel. Helyeslően bólint egyet, majd a pénztár felé fordul, ahol egy vevő éppen most szólította meg.

- Valahogy már most megutáltam a vendéglátós munkát – sóhajtok fel halkan motyogva magamban, miközben eltörlök egy borospoharat, és felhelyezem a polcra.

- És még csak ez a második napod.

- Harmadik – javítom ki szintén nyűgösen, mire nekidől a pultnak és nekitámaszkodik, miután kiszolgálta a vevőt.

                                  …………………………………………………………………………..

Miközben azon a lépcsőn állok, amely felvezet a kávéház ajtajához, Melody azzal küszködik, hogy a kulcsot belehelyezve a zárba végre sikerüljön elfordítania beletörés nélkül. Nagy sóhajok követik próbálkozásait, mire hátrébb lép és keresztbe teszi karjait. Majd újra nekiesik, mint akinek az élete múlik rajta.

- Ez a kurva zár. Már ezerszer mondtam Davidnek, hogy cserélje ki. Azóta sem cserélte – bosszankodik, mire odalépek hozzá és ő hagyja, hogy megpróbáljam. Egy könnyed mozdulattal elfordítom benne egyszer, majd biztosításképpen még egyszer, s vigyorogva fordulok a béna lány felé.

- Szerintem meg csak te vagy szerencsétlen – nevetek fel, majd a kezébe célzom a kulcscsomót és eldobom. Melody kezei össze-vissza járnak, míg végül a kettő között esik a földre egy csörrenéssel, én pedig még szebben rámosolygok. – Cáfold meg amit az előbb mondtam. Nem fog sikerülni.

- Az a helyzet… hogy tényleg nem.

Körülbelül egy fél órája indultunk el sétálni, de azóta is csak a szántóföldeket és a kukoricást csodálhattam meg, semmi mást. A teraszomból sokkal szebb a kilátás, mint ezen a kevéske utcán járva, de mikor megkérdeztem, hogy hova megyünk, egy halk pisszenés volt a válasz, s új témára terelődtünk.

Az elmúlt időben, amit Melody-val együtt töltöttünk, rengeteget dolgot kiveséztünk. Megtudtam, hogy milyen zűrös gyerekkora volt. Az apja folyamatosan bántalmazta és terrorizálta őket, majd mikor tizennégy éves korában addig fajult ez, hogy halálra verte az anyját, ő és a testvére árvaházba kerültek. Két évet töltöttek ott, mivel később egy olasz származású házaspár örökbe fogadta őket, de mint kiderült, csak az utánuk járó pénz miatt. S ugyebár ezután elszökött onnan egy fiúval, akit később megcsalt, így most felszolgálóként dolgozik David kávéházában.

 A csevegésünk témája automatikusan váltakozik, egytől a másikra, miközben hirtelen egy olyan kényes dolog kerül szóba, amiről nem szeretnék beszélgetni. Se vele, se mással. 

- Na és, neked van barátod? – teszi fel a kérdést, s egyáltalán nem tart attól, hogy esetleg nem válaszolok rá olyan szívesen.

Mély levegőt véve az égbe emelem a tekintetem, hogy rögtön felszívódjon az a kevéske könny, ami behálózza a szemem külső rétegét.

- Volt, nem is olyan rég.

- És mi történt vele? – Valahogy nem akar leesni neki, hogy ez nem amolyan „szakítottam vele, mert meguntam”, vagy „megcsalt és nem bíztam meg benne többet” történet. Annál sokkal bonyolultabb. Bár honnan is kellene tudnia? Nagyon szívesen elmennék most innen, haza a takaróm alá, fülhallgatóval a fülemben a lassú zenékbe feledkezni, de nem tehetem ezt többet. Sziklának kell lennem, amit nem tud elsöpörni egyetlen óceánból jövő nagyobb vagy kisebb hullám.

- Meghalt – válaszolok kérdésére egy fájdalmas mosoly keretében, mire szemei kiguvadnak, és ijedt tekintettel, bocsánatkérően néz rám.

- Én… nagyon sajnálom, nem tudtam – mentegetőzik, mire csak halványan mosolyogva rálegyintek.

- Felejtsük el! Nem történt semmi.

Pár perc sétálás után egy fákkal, bokrokkal díszített, kavicsos utakkal és padokkal teli parkba érkezünk, ahova rögtön leülünk a dús fűbe miközben csodáljuk a különleges nyugalmat. A hangos madárcsicsergés majd elnyomja a messzi utcákon lévő építkezés hangját, a nap csodálatosan süt, s az árnyék a fűzfa alatt, ahol vagyunk, kellemes hűvösséget sugároz. A komolyabb társalgás az utóbbi fél órában véget ért, és előjött a rengeteg hülyeség, amitől az alhasam már fájdalmasan szorított, és a fejem lüktetett, de szerencsére nem sokáig, mert már a sok nevetéshez hozzászoktam, és nem hirtelen jön.

Ez a lány egy igazi őrült energiabomba, akivel bármiről ellehet beszélgetni. Nem vág idegesítően a szavadba, ha beszélsz, nem unalmas, nem mellesleg megértő. Úgy érzem, a mai nappal nem fog véget érni ez a kapcsolat ami alakul közöttünk, mivel rengeteg programot ajánlott fel, amit lehetetlenség elutasítani. Ki tudja? Talán nem is volt olyan rossz ötlet Mayville, mint amilyennek az elején képzeltem.

Új trailer

Sziasztok!

Egy héttel ezelőtt betegeskedtem itthon, és unatkoztam, s mivel nem vagyok elégedett az előző trailerrel, így csináltam egy másikat. Nyitottam neki egy új bejegyzést, hogy lássátok, kíváncsi vagyok a véleményetekre.

Ölel mindenkit;

Diana L. 

Sziasztok!

Megérkeztem az első fejezettel, s ezzel együtt a modulsávban láthatjátok a másodiknak is az időpontját. Igen, sajnos (vagy nem sajnos) ez két hét, mivel eléggé sűrűen kell készülnöm azokra a fránya szóbelikre, így kevesebb időm jut mindenre. Lehet, hogy hamarabb is készen leszek vele, de akkor sem publikálom, hanem elkezdem megírni a harmadikat, s így azt valószínűleg hamarabb közzé is teszem majd.

Köszönöm szépen a három kommentet, a feliratkozásokat és a pipákat! Nagyon örülök neki, hogy a prológus felkerülése után így 18-an „összegyűltünk”, tényleg jól esik ez is, és az, amit Ask.fm-en írt nekem egy-két ember.

Nem is fecsegek tovább. Jó olvasást, jó hétvégét, és élvezzétek ki minden percét, mert olyan hamar elillan, hogy észre sem lehet venni.

Csók, Diana Lindsey 

Kanyargós volt

„A sérülés, a fájdalom, néha olyan mélyre tud vájni,

Akár egy borotvapenge.”

…………………………………………………………………………..

Amint megütöm a zongora első billentyűjét, kellemetlenül feltörő hang szakad ki belőle, ami feltűnő jelleggel terjed el a visszhangzó házban. Bár inkább nevezném kúriának, hiszen minden nemesi dolog kitűnik belőle; a hátsó udvaron lévő régi földbirtok, melyet benőtt a gaz, s néhány helyen a leomlott fal, melyen itt-ott felfut a sűrű növényzet. Az egész épület kisugárzása hasonlít egy horror filmben lévőre, ahol a főszereplő hangos sikoltások és nagy vértócsa közepében szörnyethal, vagy hasonlítható egy démonokkal és szellemekkel teli film helyszínéhez. Rejtélyes, régi, de egyben a szememben gyönyörű is. Ha kimegyek a teraszra, nem a szmogos levegő szaga szökik az orromba, mint ahogyan Los Angeles belvárosában, sokkal inkább az erdők, és a zivatar utáni esők illata.

Ha a kilépek a harmadik emeleten lévő terasz ajtaján, rögtön látókörömbe kerül a hatalmas erdő, melynek pontosan, szabályosan a közepén egy tó terül el. Teljesen távol, a fák sokasága után a magas hegyek sorakoznak, melyeket jelen pillanatban nem látni teljesen a felhők miatt.

Még utoljára végighúzom az ujjamat a fehér billentyűkön, majd egy nagy sóhajtás keretében felállok, és elindulok a lépcső felé vezető úton. Gyors léptekkel lemegyek a pár lépcsőfokon, majd a hálószobámba veszem az irányt. Kinyitom a szekrény ajtaját és feltúrom a nagy részét, míg végül megtalálom a megfelelő ruhadarabokat. Ledobom őket az ágyra, azokkal együtt magamat is, majd nyűgösen, ásítva felkapom magamra a felsőt, majd a nadrágot is. Mivel az időjárás eléggé változó, a táskámba passzírozok a pénztárca és a személyes cuccok mellé egy vastagabb pulóvert is, majd a lakáskulcsot felkapva az éjjeliszekrényemről tovább megyek a földszintig. Magamra szenvedem a cipőmet, majd hátrapillantok, és kinyitom a bejárati ajtót, aztán bezárom magam után.

Miközben a hűvös, friss, hegyvidéki éghajlat levegőjét szívom magamba az utcán sétálva, gondolataim felélednek. Ki hitte volna, hogy így fog alakulni az életem? Az érettségim kiváló lett, az ösztöndíjat megkaptam, így jövőre Svájcba járhatok egy olyan egyetemre, ami minden vágyam volt. Sikerült megcsinálnom azt, amit elterveztem, amilyen életet mindig is akartam magamnak, mielőtt kanyargós volt az utam, s a pokolba akart vezetni. Remélem, hogy az új élet vize majd lemossa a múlt mocskos sarát - talán úgy, hogy egyszer teljesen tiszta leszek, s a világom örökké stabil marad.

Már csak azon kapom magam, hogy belépek a bárba, s magammal rántom a reggeli szellőt a meleg helyiségbe. A csilingelő jelzés és az ajtócsapódás miatt néhány, szinte az összes szempár rám szegeződik, de nem sokáig, ugyanis egy fél másodperc múlva már mindenki tovább folytatta a cseverészést és a kávé fogyasztását. Így szokott ez lenni; reggel a munkába induló felnőttek és az idősebbek tartózkodnak itt, este pedig a fiatalok, akik vadul átbulizzák az éjszakát és leisszák magukat a sárga földig. Igaz, ez az első munkanapom itt, de már mesélt erről a helyről anya, aki intézte nekem a melót, így nagyjából sejtem, mire számíthatok.

Mivel a főnökkel, - aki történetesen az anyám jelenlegi pasija- már találkoztam és elmondta a bárral kapcsolatos dolgokat, s voltam egy próbaműszakon, így mint aki rutinos, belépek az alkalmazottaknak kijelölt helyiségbe, és ledobom a táskámat, majd a vékony blézeremet. Leakasztom a nevemmel ellátott vállfáról a munkaruhámat; egy neon zöld, pántos kivágott felső, és egy fekete nadrág. Persze mindkettő szűkös, testhez simuló öltözet, de ezt David tegnap, mikor beszélgettünk ki is fejtette nekem, bár nem kellett, hiszen én is tisztában vagyok azzal, hogy növelni akarja a forgalmat a női felszolgálókkal.

Miközben a felvett topot húzom le magamon, hirtelen kinyitódik az ajtó, majd hangos csapódással bezáródik. Mikor észrevesz engem az illető, felhúzott szemöldökkel mered rám.

- Te ki a gyász vagy? – üdvözöl nem túl udvariasan, amin eléggé felhúzom magam, mivel utálom az olyan bunkó embereket, akik egyáltalán nem ismernek, mégis arcoskodnak.  

- Talán kezdhetnénk az ismerkedést egy köszönéssel vagy egy bemutatkozással, nem vagyok a haverod, szóval legyen benned annyi, hogy nem is beszélsz velem úgy.

Még jobban kinyitja az így is tág egérszemeit, majd koromfekete, szög egyenes haját hátradobja, és előveszi a táskájából a sminkkészletét. – Ahhoz képest, hogy valószínűleg te vagy az új csaj, eléggé hamar nagyra nyitottad a szádat.

- Na, most állíts magadon! – tör fel belőlem egy halk, hisztérikus nevetés. – Pontosan leszarom, mióta vagyok itt, akkor sem kell verni magadat, és bunkó parasztnak lenni a másikkal. Ezzel be is fejeztem a témát. – intek a vállam fölött, majd beléfojtva a szót rácsapom az ajtót. Jól kezdődik az egész napom, sikerült kifognom rögtön egy nagyszájú picsát, akivel gyors „szócsatába keveredtem”. Fejemet megrázva lezárom magamban is az egészet, és beállok a pult mögé.

Magam elé vetítem a beosztást, amit még otthon futottam át gyorsan, hogy képbe legyek. Ha jól emlékszem, ma és holnap délelőttös és délutános leszek, pénteken éjszakás a buli miatt, szombaton pedig szabadnap lesz mindenkinek, mivel kibérelik a helyet reklámforgatásra. Szóval, öt óráig leszek én, azután pedig jön a váltás.

Fáradtan fújom ki a levegőt erre gondolva, hiszen nem igazán így terveztem a nyaramat; nem akartam melót vállalni, éppen elég volt Los Angelesben a kaszinóban dolgozni, ahol eléggé sok pénzt kerestem, viszont ez mind el is fog költődni a bentlakásos suli havidíjaira és az alapvető szükségletek költségére, amint elkezdődik az egyetem. Amit pedig ebben a három hónapban összekaparok, félreteszem, hátha még jól fog jönni a későbbi időszakban.

- Mit adhatok? – varázsolok egy fáradt mosolyt sápadt arcomra, majd előkapom magam elé a mellettem lévő jegyzetfüzetet, s felpillantok, várva a válaszra.

- Egy vaníliás croissantot, egy forrócsokit, és egy sonkás szendvicset.– a tollat megfogva felfirkantom a vendég rendelését, majd a második szónál felpillantok.

- Itt fogyasztod? – Fejrázással jelzi a nemlegességet, így letépek egy csomagolópapírt és beleteszem a croissantot, aztán a már előre becsomagolt sonkás szendvicset beledobom a zacskóba. Egy műanyag pohárba töltök kakaót, ráhelyezem a tetejét, melléteszek egy szívószálat, majd beütöm a gépbe az árakat…

…………………………………………………………………………..

Délutánra meglepően beindult a forgalom. Még enni sem volt időm, hiszen folyamatosan csak jöttek-mentek az emberek, és a fárasztóan idegesítő vénasszonyok, akiket minden érdekelt, de volt, aki még sztorizgatni is kezdett velem valami idióta pletykáról, miszerint Mayville-nek a volt polgármestere azért mondott fel, mert kiment valami olajgyároshoz luxuskurvának. Őszintén szólva nem érdekelt, de mosolyogva bólintgattam, s hiába lefárasztottak, még öt óra előtt 10 perccel nem kergültem az őrületbe. 

- Megjött a váltás – trappol ki nagy vigyorral az arcán egy szőke hajú csaj, s amit legelőször észreveszek rajta, az-az, hogy kezén egy hatalmas lila folt virít, véraláfutással. Közvetlen természetétől és kedves kisugárzásától rögtön szimpatikussá válik, így én sem csinálok úgy, mintha egy idegennel állnék szemben.

- Hála istennek – sóhajtok megkönnyebbülten, miközben kioldom a kötényt és ledobom magamról.

- Melody vagyok – nyújtja felém a kezét, amit gyengéden megrázok, ahogyan azt illik.

- Adaline – mosolygok rá, majd helyet cserélünk, így ő kerül a kiszolgálópulthoz.

- Na és, milyen volt itt az első nap? – kérdezi, miközben előredönti a fejét, hogy haját össze tudja fogni.

- Igazából a második, hogyha beleszámítjuk a próbaidőt is. De egyébként, egész jól ment – felelem vállat vonva.

- Szombat este nem ezt fogod mondani. Kivéve, ha szereted a részeg pasikat nyomulni, na meg a sok törött poharat takarítani, kizavarni az embereket záráskor… - sorolja lelkesedés nélkül.

- Igazából már dolgoztam egy trógerféle kocsmában, szóval annál rosszabb nem lehet. Egyébként, itt hol szoktak lenni a bulik? Mármint, itt az asztaloknál? Vagy, hogyan? – nézek körbe értetlenül a szűk helyiségben, ami éppen öreggel van tele, miközben újságot olvasnak és kávézgatnak. El sem tudom képzelni, hogy egy ilyen kulturáltnak kinéző hely péntek és szombat este hogyan változik át egy „csatatérré”.

- Nem, nem itt. Az lenne még szép – nevet fel. – A szint alatt szoktak lenni, vagyis a pincesorban. Ott van egy bárpult, székek, kanapék, táncparkett, mosdó… és ilyenkor ez a fenti rész sosincsen nyitva. Igazából azért érte meg David-nek mindkét dologba belekezdenie, mivel ez az egyetlen olyan hely, ahol így el tudnak lenni az emberek. Akármennyire kicsi is Mayville, sok benne a fiatal, akik anno átkozták az életüket, amiért ilyen kihalt helyre születtek, de mióta megnyitott a pincesori részleg, van hol elütni a hétvégi estéket. Tök jól meg van csinálva, neoncsövek a falon, villogó fények. És azért nem unják meg, mert mindig történik valami. Van, amikor sztárfellépő jön, van, amikor különféle idióta versenyek vannak, amiken szakadni lehet, na és persze hozat ide jó pénzért táncosokat… khm, ribancokat – mondja az utolsó szót halkabban. Szépen felvázolta nekem, hogy mi hogyan merre hány méter, kicsit talán bő szavúan is.

- Értem – nyögöm ki egy mosoly keretében. – Szeretsz itt dolgozni?

- Őszintén? Nem. De sajnos rászorulok, nincs más lehetőségem.

- Hát, de miért? – kérdezem csodálkozva, de közben eszembe jut, hogy pár perce ismerem a csajt, nem kellene ilyen szinten érdeklődőnek lennem, hiszen én sem szeretem, ha azok velem. – Szólj rám, ha ez nem publikus. – teszem hozzá.

- Igazából semmiféle titkolnivaló nincsen benne, mindenki ez pletykálja, előbb-utóbb neked is a füledbe fog jutni. Most ez itt a téma – sóhajt fel keserűen, miközben nekidől a pultnak és maga mellé dobja a kendőt, mellyel az előbb a poharakat törölgette. – Volt egy nagyon csúnya hiba, amit elkövettem. A legjobb barátnőmnek a barátjával kavartam a háta mögött, miközben nekem is volt valakim. S mivel ez később kiderült, utcára kerültem, ugyanis nem az én házamban éltünk. A családommal e miatt a fiú miatt vesztem össze, mivel nem akarták elfogadni, így 17 évesen lázadó módomra összeszedtem a cuccomat és elszöktem otthonról. Írtam egy levelet, hogy ne keressenek, utálom őket, és tényleg nem érdekelte őket, hogy mi van velem. Azóta sem beszéltünk, tehát rájuk nem támaszkodhattam. Így ott maradt David, a régi jó barátom, aki kisegített a bajból, úgy, hogy itt kell dolgoznom, és a fizetésemnek csak a 20%-át kapom meg, de teljesen ingyen biztosít nekem egy gyönyörű albérletet. Nagyon hálás vagyok neki ezért, s mivel tudom, hogy számít rám, mivel jó munkaerő vagyok, nem is fogom cserbenhagyni. Röviden ennyi. – magyarázza úgy, mint aki szégyelli, amit csinál. S van is mit ezen, de persze ezt nem említettem meg egy szóval sem – na, meg amúgy sem én vagyok a szentek szentje, tehát semmi jogom ítélkezni bárki felett.

- Hát… szar helyzet. – Összesen ennyi telik tőlem megint, így lassan kezd kínossá válni, hogy ő ennyit magyaráz és beszél, míg én alig.

- Na és, te hogy-hogy itt dolgozol? – tereli rám a témát gyors váltással. Nagyot sóhajtva rögtön rá akarom vágni, hogy ez egy „hosszú történet”, de akkor a válasza egyértelmű; „ráérek”. Meglep, hogy ennyire nyíltan beszél nekem a történetéről, a hibájáról, és a David-el való kapcsolatáról. Viszont sosem dőlök be egyetlen embernek sem; általában nem szoktam hagyni, hogy egy megismerkedéssel rögtön kitálaljam a fél életemet, csak mert a másik fél már ezt megtette. Az-az ő dolga, ha túlságosan bőn válaszol a kérdésemre, de én soha, semmilyen körülmények között nem szoktam megbízni olyan személybe, aki még nem bizonyított. Tehát, ha sértődés, ha nem, hamar lezárom ezt a témát.

- Anyukámhoz jöttem a nyárra, és ide intézett nekem melót, ezelőtt még sohasem jártam itt.

- Ó, értem. Ez esetben, ha gondolod, holnap elmehetnénk valahova. Például, körbevezetlek Mayville-ben, úgyis egyszerre végzünk négykor – ajánlja fel társaságát. Természetesen nem utasítom el, hiszen az égvilágon semmi dolgom nincsen azon kívül, hogy délutános és délelőttös leszek.

- Az jó lenne – tűröm el a széthulló tincseimet a fülem mögé egy apró mosoly kíséretében, majd a karórámra pillantok. – Viszont nekem mennem kell, hagylak dolgozni.

- Menjél is, nem igaz, hogy nem látod, mekkora forgalom van – mutat körbe nevetve a helyen, ahol összesen már csak két ember tartózkodik. Vigyorogva megrázom a fejemet, majd elköszönök tőle, és kilépek a bejárati ajtón, ahol rögtön megcsap a csípős időjárás és bepirosodik az arcom.

…………………………………………………………………………..

Kedves idetévedt olvasók!

Szeretettel köszöntelek titeket legújabb blogomon, melyen már elég régóta dolgoztam, s végül ma, hajnali kettőkor befejeztem az utolsó átalakításokat; úgy döntöttem, végül hivatalosan is megnyitok. Tudom, hogy már ezelőtt kitettem a Prológus néven viselt bejegyzést, viszont az csak egy próba volt, és lusta voltam leszedni. Azóta kicsit átalakítgattam, de innen köszönöm szépen, drága Chanel, hogy megtiszteltél a kommenteddel, ami sajnos eltávolodott az újítások miatt.

Az első fejezet felkerülésének pontos időpontja nemsokára fel fog kerülni a modulsávba, addig is lessetek bele a kezdésbe, aztán hogyha tetszik, iratkozzatok fel. De, mielőtt elkezdenétek olvasni, nézzétek meg a trailert, - ami az oldalak között található meg -, azután fogjatok bele.

Csók, Diana Lindsey

Prológus

„Fájdalmas veszteség, valójában sosem lehet feldolgozni.  Az emléke idővel elhalványul.

De a hiánya örökre megmarad. Ezt nevezzük halálnak.”

…………………………………………………………………………..

Február 15. Péntek

Miközben kinyitom a külvárosban található temető kopott, régi ajtaját, rögtön megcsap az a bizonyos szél… Az emlékek szele, ami hatalmas sebességgel kúszik be egytől-egyig az elmém legmélyebb bugyraiba, felidézve ezzel mindent; a legvidámabb napoktól a legfájdalmasabbakig, az igaz könnyektől a kedves mosolyokig, a legvadabb éjszakáktól a fáradt, semmittevő estékig. Gyomrom akaratlanul is görcsbe rándul és testem összes pontja ezerrel remegni kezd, a sós könnycseppek egymás után szánkáznak le arcomról.

Az eddig nyugalomban lévő időjárás szinte villámcsapásra változott meg az elmúlt egy percben; a szél felerősödött, a gyönyörű tiszta eget beborították a fekete felhők, így a sírköveket borító hó lassacskán lehullott mindegyikről - teljes mértékben tükrözi a hangulatomat és a nap jelentőségét. Ha nem töröltem volna le időben az arcomon lévő könnycseppeket, valószínűleg nem folynak le pislantásomra, hanem helyben megfagynak.

Egyáltalán nem figyeltem, hogy merre megyek nagy elkalandozásomban, hisz lábaim rutinosan vezetnek arra a helyre, ahova otthonról indultam. Hiába a temető halálos csendje, a lassan járó lábam cipőjének hangos kopogása elveszik hatalmasságában. A sírkő, mely a rengeteg hasonló közül keresés nélkül szemet szúr, szívfacsargató látványban áll „önmagában”. Szétfirkált, összetört, sáros lábnyomokkal gazdagodott felülete egyáltalán nem lep meg, s nem hagy ki szívem egy dobbanást a látványában. Egyszerűen csak az számít, hogy itt vagyok. Látom, hallom, érzem lelkének a közelségét a magaméhoz. Tudom, hogy nem egyszerűen, egyedül ücsörgök a márványkő szélén, annál sokkal másabb érzés fogott el a pár perccel ezelőtti pillanat hevében.

Letörölöm a bevésett nevének feliratáról, és az élete időszakának első és utolsó évét eltakaró maradék havat, majd újra és újra elolvasom a szöveget, ami valósággal fokozatosan beleég elsötétedő tekintetem mélyébe, majd a távoli emlékekből, - melyeket gyakorlatosan próbáltam elásni minél messzebbre -, újra feltörnek a múlt képkockái – mintha egy földalatti kútból meríteném fel a jéghideg vizet. Mintha fel-és lejárkálna, akárcsak egy lift; egyszer fent, egyszer lent.

Tizennyolc év; mindössze ennyit kapott az élettől, pedig egyáltalán nem ezt érdemelte. Nekem kellene most ott feküdni, ahol ő van, nekem kellett volna érezni azt a fájdalmat, amit ő érzett… Még ha az a fájdalom kínzóan sokáig is tartott.

Ordítás, könyörgés, sikítás. Ekkor hallottam utoljára a hangját, mely egykor a támaszom volt.