Injury - Halálra ítélt szerelem

Kedves idetévedt olvasók!

Szeretettel köszöntelek titeket legújabb blogomon, melyen már elég régóta dolgoztam, s végül ma, hajnali kettőkor befejeztem az utolsó átalakításokat; úgy döntöttem, végül hivatalosan is megnyitok. Tudom, hogy már ezelőtt kitettem a Prológus néven viselt bejegyzést, viszont az csak egy próba volt, és lusta voltam leszedni. Azóta kicsit átalakítgattam, de innen köszönöm szépen, drága Chanel, hogy megtiszteltél a kommenteddel, ami sajnos eltávolodott az újítások miatt.

Az első fejezet felkerülésének pontos időpontja nemsokára fel fog kerülni a modulsávba, addig is lessetek bele a kezdésbe, aztán hogyha tetszik, iratkozzatok fel. De, mielőtt elkezdenétek olvasni, nézzétek meg a trailert, - ami az oldalak között található meg -, azután fogjatok bele.

Csók, Diana Lindsey

Prológus

„Fájdalmas veszteség, valójában sosem lehet feldolgozni.  Az emléke idővel elhalványul.

De a hiánya örökre megmarad. Ezt nevezzük halálnak.”

…………………………………………………………………………..

Február 15. Péntek

Miközben kinyitom a külvárosban található temető kopott, régi ajtaját, rögtön megcsap az a bizonyos szél… Az emlékek szele, ami hatalmas sebességgel kúszik be egytől-egyig az elmém legmélyebb bugyraiba, felidézve ezzel mindent; a legvidámabb napoktól a legfájdalmasabbakig, az igaz könnyektől a kedves mosolyokig, a legvadabb éjszakáktól a fáradt, semmittevő estékig. Gyomrom akaratlanul is görcsbe rándul és testem összes pontja ezerrel remegni kezd, a sós könnycseppek egymás után szánkáznak le arcomról.

Az eddig nyugalomban lévő időjárás szinte villámcsapásra változott meg az elmúlt egy percben; a szél felerősödött, a gyönyörű tiszta eget beborították a fekete felhők, így a sírköveket borító hó lassacskán lehullott mindegyikről - teljes mértékben tükrözi a hangulatomat és a nap jelentőségét. Ha nem töröltem volna le időben az arcomon lévő könnycseppeket, valószínűleg nem folynak le pislantásomra, hanem helyben megfagynak.

Egyáltalán nem figyeltem, hogy merre megyek nagy elkalandozásomban, hisz lábaim rutinosan vezetnek arra a helyre, ahova otthonról indultam. Hiába a temető halálos csendje, a lassan járó lábam cipőjének hangos kopogása elveszik hatalmasságában. A sírkő, mely a rengeteg hasonló közül keresés nélkül szemet szúr, szívfacsargató látványban áll „önmagában”. Szétfirkált, összetört, sáros lábnyomokkal gazdagodott felülete egyáltalán nem lep meg, s nem hagy ki szívem egy dobbanást a látványában. Egyszerűen csak az számít, hogy itt vagyok. Látom, hallom, érzem lelkének a közelségét a magaméhoz. Tudom, hogy nem egyszerűen, egyedül ücsörgök a márványkő szélén, annál sokkal másabb érzés fogott el a pár perccel ezelőtti pillanat hevében.

Letörölöm a bevésett nevének feliratáról, és az élete időszakának első és utolsó évét eltakaró maradék havat, majd újra és újra elolvasom a szöveget, ami valósággal fokozatosan beleég elsötétedő tekintetem mélyébe, majd a távoli emlékekből, - melyeket gyakorlatosan próbáltam elásni minél messzebbre -, újra feltörnek a múlt képkockái – mintha egy földalatti kútból meríteném fel a jéghideg vizet. Mintha fel-és lejárkálna, akárcsak egy lift; egyszer fent, egyszer lent.

Tizennyolc év; mindössze ennyit kapott az élettől, pedig egyáltalán nem ezt érdemelte. Nekem kellene most ott feküdni, ahol ő van, nekem kellett volna érezni azt a fájdalmat, amit ő érzett… Még ha az a fájdalom kínzóan sokáig is tartott.

Ordítás, könyörgés, sikítás. Ekkor hallottam utoljára a hangját, mely egykor a támaszom volt.