Injury - Halálra ítélt szerelem

Sziasztok!

Nincs sok hozzáfűznivalóm ehhez a fejezethez, csupán annyi, hogy sajnálom a rengeteg késést, igyekszem most már pontos lenni. Köszönöm a feliratkozásokat, illetve a kommenteket és pipákat, nagyon örültem nekik. Mint láthatjátok új modulsáv szöveg és új kinézet került a blogra, kíváncsi vagyok a véleményetekre:)

Csók, Diana Lindsey

3. Fejezet – Egy csipetnyi szenvedély

„Mert eddig te voltál az égen a csillagom, az egyetlen, kinek önmagamat adhattam,

de emlékeidet kupacba dobva fel kell égessem, hogy a füsttel elszálljon a fájdalmam  is.”

…………………………………………………

Csak a virrasztó bogarak és madarak csiripelése töltik be a lenyugvásra készülő nap vöröses árnyékait, melyeknek fényei csillogóan tükröződnek a patak felszínén, s éles szikláihoz hevesen csapódnak a nyári szél miatt a hullámok, akár csak az óceán közepén a dermesztő hideg vízfodor a jéghegyeknek. Mégis parázslóan égeti a bőrömet a nap melege. Ahogyan a fuvallat meghajlongatja a fűzfák vékony ágait, azok ide-oda lebegnek a hirtelen jövő lendületektől. Ez maga a varázslat. Mayville az a hely, amire sok ember vágyik, s mégsem kaphatja meg. Itt elbújhatsz bármitől és bárkitől, a nagyvárosi élethez pedig egyáltalán nem vonzódsz vissza, miután valamilyen módon az élet ebbe a faluba sodort. 

Az ember ilyenkor megfeledkezhetne mindenről. Villámcsapásra tűnnének el a sötét képkockák az emlékezetből, s napról napra csak felejtene, felejtene, majd végleg megsemmisülne minden. Jobban mondva az illető tünetmentes maradna egy ideig, s mikor jönne egy kéz mely feltépi szívében a sebet, újra vérezni kezdene, s megállíthatatlanul végigcsorogna az egész testén, az összes érzékszervén. Később felszivárogna, de megszáradt nyoma tisztítás nélkül ott fog maradni egy életre. Hogyha ez a következménye a továbblépésnek, inkább maradok a múlt árnyaiban. Így is pokol, úgy is pokol lesz az élet, de legalább egy törés marad bennem. Viszont ott nem bírnék semmit elviselni, így muszáj leszek újra csapdába esni. Bonyolult ez az egész.

Mikor meglátom a bár közeledő alakját felém, rögtön elszáll a csöppnyi jókedvem. A fejem hasogat, energiám pedig egyáltalán nincs szinte semmire. Legszívesebben kifeküdnék a házunk teraszának padlójára, magam alá tennék, s magamra csavarnék egy pokrócot, majd szüntelenül bámulnám az eget, s a hold által bevilágított helyiséget. Keresném a hullócsillagot, akár egy kislány, s remélném, hogy találok egyet; aztán kívánhatok valami olyat, ami egy életre szól.

Mikor lenyomom a pincesor bejáratának kilincsét, megszeppenve figyelem, ahogyan már mindenki munkára készen teszi a dolgát, és Adam mérgesen járkál fel alá a telefonjával, mintha próbálna valakit elérni. Mikor meglát, azonnal felém veti magát, elég goromba stílussal.

- Már húsz perce itt kellene lenned, mégis hol voltál? – von kérdőre méreggel teli hangsúllyal, amitől csak pislogni tudok rá, és értetlenül nézni. Kicsit ijesztő, s mivel akkorra érkeztem, amikor elvileg kellene, nem értem a kirohanását.

- De hisz kilenc van. Vagy… - húzom elő zsebemből a telefont, és feloldom a billentyűzárat, ahol megbizonyosodok arról, hogy tényleg annyi az idő. – igen, pontosan. Amikor jönnöm kellett.

- Tegnap reggel, mikor Evelin bejött a beosztásáért, alig volt időm, mivel rohantam, te pedig nem voltál itt. A lelkére kötöttem, hogy szóljon neked, hogy ma fél órával korábban kell mindenkinek jönnie. Biztosan megtette, amire kértem, Adaline.

- Ne idegesíts már, kicsoda az az Evelyn? Nekem egyáltalán nem szólt senki semmit – nézek rá most már én is rosszallóan, és felháborodottan. Adam a kezével ideinvitálja az éppen erre néző fekete hajú lányt… aki nem más, mint az a személy, akivel tegnapelőtt nézeteltérésem volt az öltözőben. Nem kell sokat gondolkozom, mire rájövök, hogy szándékosan felejtette el nekem megemlíteni ezt az információt.

- Igen? – pislog mindkettőnk tekintetébe ártatlanul, miközben előrebillenti derekáig érő fényes póthaját. Az arcán lévő rengeteg alapozónak köszönhetően felülete már nevetségesen csillan meg, ahogyan az enyhén feltömött száján lévő vörös rúzs is.

Adam ugyanúgy tőle is megkérdezi, hogy szólt –e nekem tegnap, mire heves bólogatással és igenezéssel próbálja győzködni, hogy ez tényleg így történt. Miközben én az ellenkezőjét állítom, Adam rögtön leállít minket, és idegesen dolgozni küld minket – mintha a kutyáját utasítaná a házába.

- Remélem, hogy kurvára élvezed azt, amit elkezdtél – morgom a mellettem lévő lánynak az orrom alatt, mikor már a pultban állva szeletelem a citromkarikákat. Ő csak mosolyogva, némi vihogással megfűszerezve adja tudtomra, hogy számíthatok még ilyen húzásokra felőle.

- Nevess csak – mondom neki még mindig semleges arccal. Nem szeretném, ha azt hinné; bármiféle érzést is tud váltani belőlem. – Tudod, engem hidegen hagysz, és az is, hogy megpróbálsz velem kibaszni. Viszont, nem tudom… - könyökölök a pultra lazán, és felé fordulok, majd pár lépést teszek felé. Gyengéden megfogom egyik hajtincsét, és lassan végigsimítok rajta. – Akkor is ennyire fogod élvezni ezt, amikor csak ezt az egyetlen hajtincsedet fogom meghagyni?

Elakadó lélegzettel tekint fel rám az alacsony termetével, én pedig rákacsintva teszem tovább a dolgomat. Valahogyan azt gondoltam, hogy egyáltalán nem lesz rá hatással ez a gyengéd „fenyegetés”; úgy gondoltam, hogy elcsapja a kezemet, beszól egyet, folytatódik még egy picit a szócsata, aztán úgy gondolja, hogy el van intézve és fordul a kocka. Erős jellemnek mutatja magát, de személyisége sokkal inkább hajlik a gyenge felé. Úgy látszik, ez a csaj egy vékony jég, ami egy bökésre át tud zuhanni és beesni a jeges vízbe. Látom a tekintetében.

- Sok sikert hozzá. Nehogy fordítva süljön el a dolog.

A különböző alkohollal teli üvegeket felsorakoztatom az én részemen lévő két oldalra, a citromkarikákat a pult alá helyezem, ahogyan a feles és pezsgőspoharakat is. Mire mindennel végzünk, az óra vészesen a tízes számot fogja megütni két percen belül, így beszaladok a raktárba. Hirtelen csap meg a jéghideg levegő, ami a nyitott ablaknak és a fűtetlen helyiségnek köszönhető. A fagyasztóból kiveszek két tál jégkockát, majd lábammal kilökve az ajtót visszamegyek a helyemre, és gyorsan a helyére rendezgetem őket.

Negyed órával később a füstök enyhe illata kúszik az orrom alá, s a villogó fények vakuja tükröződik a csillogó poharak mindegyikében. Alig nyitották meg a bejárati ajtókat, de máris kígyózó sor áll az összes pult előtt. A mosdó előtt álló miniszoknyás, agyon kisminkelt, alig 15 éves lányok könnyedén cserélgetik egymás között a tablettákat és a porral teli zacskókat, akár a cukorkát. Egy boxban, mely éppen a látószögembe esik, egy ugyanilyen társaság villamosjegyekbe oszlatja el a marihuánát, tekeri össze, s nyálazza be a szélét majd gyújt rá a cigarettára. Akármerre nézek körül, szinte mindenhol csak a tizennyolc éven aluli éven aluli korosztály vonaglik a táncparketten, s mindenhol a rövidnek valót isszák üvegből, kísérő nélkül.

Mikor ilyen idős voltam, én is egy ilyen társaságba keveredtem. Csináltam olyan illegális dolgokat, amelyeket nem kellett volna, s nagy nehezen kimenekültem ebből a korszakomból. Nem kellett hozzá nagy akaraterő, az élénkítő szereket nem a borzalmas életem enyhítése miatt használtam, csupán a társadalom tette ezt velem. Nem volt szükségem rá, boldog voltam, s ezzel féltem szembenézni. Túlságosan különlegesnek éreztem magam a tökéletes életemmel, kényelmetlenül érintett a tudat, hogy megvan minden, ami egy normális élet receptjéhez a hozzávaló. Nem volt ráadás, nem volt hiány. Amikor bármilyen jó dolog történt velem az életben, mindig azt gondoltam, hogy nem érdemlem ezt meg, nekem szenvednem kell, ez így valahogy túlságosan jó ahhoz, hogy igaz legyen. Tudat alatt ez nagyon is hatott, hiszen nem gondolkodtam, hogy milyen zsákutcákba szaladok bele ész nélkül.

Másfél óra szünet nélküli, beteg állapottal való gürizés után nem csodálom, hogy homlokom gyöngyözik az izzadságtól, s lihegve dobom le magam a legelső székre, miután megjön a sztárvendég, s mindenki a színpad elé veti magát, Melody pedig mellém. Hirtelen előkapja a zsebéből a piros Golden Gate feliratú dobozt, majd kínálóan felém nyújtja. Pár másodpercig csak szemezek ezzel az ellenségemmel, majd végül észbe kapok, mielőtt még kiverne a víz a nikotin hiányától.

- N..Nem kérek, köszi – mosolygok rá halványan, mire ő ezt egy nagyobb vigyorral viszonozza, de még mindig nem mozdul ezelőtti helyzetéből.

- Jaj, hagyjad már. Gyújts rá! – rázza meg a dobozt, mire sóhajtva nézek rá fejcsóválva. Kiveszek egy szálat a sok közül, majd megvárom, míg Melody előkotorja a gyújtóját a táskájából.

- Ezt nem hiszem el, a picsába is már – ül egyenesbe idegesen, majd feláll, s a pult elé megy, ahol két srác nyomta el az imént a cigijét. – Bocsi fiúk, tudnátok tüzet adni?

- Ilyen szép lányoknak természetes – veti be magát, s adja a szépet a fekete hajú, amire drága barátnőm csak egy mosolygással válaszol neki. Nagyot sóhajtva feltápászkodom a kényelmes székemből, s odasétálok Mel mellé, ahol a srác meggyújtja nekünk az elejét, majd visszadobja a pultra.

Hatalmas megkönnyebbüléssel szívok bele a dohányba, majd veszek rá levegőt, s a füst kellemesen vándorol végig nyelőcsövemen, majd hatol le egészen tüdőmig. A harmadik slukknál már jelentkezik annak a jele, hogy egy ideje leszoktam róla, hiszen lassan elborítja az agyamat a nikotin, és szédülni kezdek. Állni nem tudok teljesen a lábaimon, így a pultnak dőlve, lehunyt szemekkel élvezem az illegális drog hatását a szervezetemben. 

- Úgy látom igencsak hiányzott már neked – duruzsol mögöttem egy hang a fülembe, miközben forró lehelete csiklandozza arcomat. Hirtelen az összes hajamat a jobb oldalamra tűri, majd a szabadon maradt bőrömet óvatosan érinti meg szája szélével. Még mindig nem észlelek sokat a külvilágból, viszont alhasamban futótűzként terjed végig egy jólesően szorító érzés. Szívem fokozatosan hevesebben kezd verni az érintések hatására, s mikor felpattan a szemem, csak akkor észlelek rá, hogy mi történik velem.

- Normális vagy hülyegyerek? – szabadulok el tőle, s akkor veszem észre, hogy a pultban jelenleg már senki sincsen, csak egyedül én. Szívesen levágnék neki egy pofont, viszont nem szeretnék erőszakosnak tűnni, így az előtte lévő tequilát ragadom meg, majd vágom hevesen az arcába.

Teljesen lazán, nevetve, letörli magáról az alkoholt, s mikor teljesen tisztára nyalta magát, önelégült vigyorral könyököl a pultnak, azt követően pedig egyenesen a szemembe néz. A méreg ami egy másodperc alatt elterített az előbb, még mindig bennem terjeng, egyre jobban ütném szét azt a szerencsétlen fejét.

- Kinek… kinek érzed magad? Ki vagy te?

- Bemutatkozzak? Jeremy Smith…

- Kérlek ne, nem vagyok rá kíváncsi – vágok gyorsan a szavába.

- Akkor minek kérdezősködsz? És még én vagyok a hülyegyerek – nevet fel, amire én csak egy szánalmas tekintettel tudok válaszolni. Még egyetlen fiú sem próbált meg zavarba hozni, mindig én voltam az az ember, akitől zavarba jöttek.

Ingerülten kapom a kezembe a pulton hagyott gyújtóját, aztán Melody Golden Gate-ét felkapom a citromkarikák mellől, majd kicsörtetek a raktáron keresztül a hátsó bejárathoz. Amint kinyitom az ajtaját, csak a koromfeketeséggel találom szembe magam. Egyetlen fényforrás világítja csak meg a helyiséget, az is a mi épületünk tetején lévő lámpa.

Ha belegondolok, egyáltalán nem volt semmi parasztság abban, amit csinált. Egyszerűen az érintései rá emlékeztettek. Talán azért maradtam a pillanat rabja, mert éreztem, hogy újra a közelemben van, ami lehetetlenség, de mindig a remény hal meg utoljára. Újra felidéződött felém sétáló alakja, ahogyan a tengerparton együtt fogtuk fel a víz hullámait, amikor először találkoztunk. Minden annyira nehéz nélküle, de köteles vagyok újra elkezdeni mindent. Már csak magam miatt is, hogy ne legyek egy érzelmi roncs. Változtatnom kell.