Sziasztok!
Megérkeztem az első
fejezettel, s ezzel együtt a modulsávban láthatjátok a másodiknak is az
időpontját. Igen, sajnos (vagy nem sajnos) ez két hét, mivel eléggé sűrűen kell
készülnöm azokra a fránya szóbelikre, így kevesebb időm jut mindenre. Lehet,
hogy hamarabb is készen leszek vele, de akkor sem publikálom, hanem elkezdem
megírni a harmadikat, s így azt valószínűleg hamarabb közzé is teszem majd.
Köszönöm szépen a három
kommentet, a feliratkozásokat és a pipákat! Nagyon örülök neki, hogy a prológus
felkerülése után így 18-an „összegyűltünk”, tényleg jól esik ez is, és az, amit
Ask.fm-en írt nekem egy-két ember.
Nem is fecsegek tovább.
Jó olvasást, jó hétvégét, és élvezzétek ki minden percét, mert olyan hamar
elillan, hogy észre sem lehet venni.
Csók, Diana
Lindsey
Kanyargós volt
„A sérülés, a fájdalom, néha
olyan mélyre tud vájni,
Akár egy borotvapenge.”
…………………………………………………………………………..
Amint
megütöm a zongora első billentyűjét, kellemetlenül feltörő hang szakad ki belőle,
ami feltűnő jelleggel terjed el a visszhangzó házban. Bár inkább nevezném
kúriának, hiszen minden nemesi dolog kitűnik belőle; a hátsó udvaron lévő régi
földbirtok, melyet benőtt a gaz, s néhány helyen a leomlott fal, melyen itt-ott
felfut a sűrű növényzet. Az egész épület kisugárzása hasonlít egy horror
filmben lévőre, ahol a főszereplő hangos sikoltások és nagy vértócsa közepében
szörnyethal, vagy hasonlítható egy démonokkal és szellemekkel teli film
helyszínéhez. Rejtélyes, régi, de egyben a szememben gyönyörű is. Ha kimegyek a
teraszra, nem a szmogos levegő szaga szökik az orromba, mint ahogyan Los
Angeles belvárosában, sokkal inkább az erdők, és a zivatar utáni esők illata.
Ha
a kilépek a harmadik emeleten lévő terasz ajtaján, rögtön látókörömbe kerül a
hatalmas erdő, melynek pontosan, szabályosan a közepén egy tó terül el.
Teljesen távol, a fák sokasága után a magas hegyek sorakoznak, melyeket jelen pillanatban
nem látni teljesen a felhők miatt.
Még
utoljára végighúzom az ujjamat a fehér billentyűkön, majd egy nagy sóhajtás
keretében felállok, és elindulok a lépcső felé vezető úton. Gyors léptekkel
lemegyek a pár lépcsőfokon, majd a hálószobámba veszem az irányt. Kinyitom a
szekrény ajtaját és feltúrom a nagy részét, míg végül megtalálom a megfelelő
ruhadarabokat. Ledobom őket az ágyra, azokkal együtt magamat is, majd nyűgösen,
ásítva felkapom magamra a felsőt, majd a nadrágot is. Mivel az időjárás eléggé
változó, a táskámba passzírozok a pénztárca és a személyes cuccok mellé egy
vastagabb pulóvert is, majd a lakáskulcsot felkapva az éjjeliszekrényemről
tovább megyek a földszintig. Magamra szenvedem a cipőmet, majd hátrapillantok,
és kinyitom a bejárati ajtót, aztán bezárom magam után.
Miközben
a hűvös, friss, hegyvidéki éghajlat levegőjét szívom magamba az utcán sétálva,
gondolataim felélednek. Ki hitte volna, hogy így fog alakulni az életem? Az
érettségim kiváló lett, az ösztöndíjat megkaptam, így jövőre Svájcba járhatok
egy olyan egyetemre, ami minden vágyam volt. Sikerült megcsinálnom azt, amit
elterveztem, amilyen életet mindig is akartam magamnak, mielőtt kanyargós volt
az utam, s a pokolba akart vezetni. Remélem, hogy az új élet vize majd lemossa
a múlt mocskos sarát - talán úgy, hogy egyszer teljesen tiszta leszek, s a
világom örökké stabil marad.
Már
csak azon kapom magam, hogy belépek a bárba, s magammal rántom a reggeli
szellőt a meleg helyiségbe. A csilingelő jelzés és az ajtócsapódás miatt
néhány, szinte az összes szempár rám szegeződik, de nem sokáig, ugyanis egy fél
másodperc múlva már mindenki tovább folytatta a cseverészést és a kávé
fogyasztását. Így szokott ez lenni; reggel a munkába induló felnőttek és az
idősebbek tartózkodnak itt, este pedig a fiatalok, akik vadul átbulizzák az
éjszakát és leisszák magukat a sárga földig. Igaz, ez az első munkanapom itt,
de már mesélt erről a helyről anya, aki intézte nekem a melót, így nagyjából
sejtem, mire számíthatok.
Mivel
a főnökkel, - aki történetesen az anyám jelenlegi pasija- már találkoztam és
elmondta a bárral kapcsolatos dolgokat, s voltam egy próbaműszakon, így mint
aki rutinos, belépek az alkalmazottaknak kijelölt helyiségbe, és ledobom a
táskámat, majd a vékony blézeremet. Leakasztom a nevemmel ellátott vállfáról a
munkaruhámat; egy neon zöld, pántos kivágott felső, és egy fekete nadrág.
Persze mindkettő szűkös, testhez simuló öltözet, de ezt David tegnap, mikor
beszélgettünk ki is fejtette nekem, bár nem kellett, hiszen én is tisztában
vagyok azzal, hogy növelni akarja a forgalmat a női felszolgálókkal.
Miközben
a felvett topot húzom le magamon, hirtelen kinyitódik az ajtó, majd hangos
csapódással bezáródik. Mikor észrevesz engem az illető, felhúzott szemöldökkel
mered rám.
-
Te ki a gyász vagy? – üdvözöl nem túl udvariasan, amin eléggé felhúzom magam, mivel
utálom az olyan bunkó embereket, akik egyáltalán nem ismernek, mégis
arcoskodnak.
-
Talán kezdhetnénk az ismerkedést egy köszönéssel vagy egy bemutatkozással, nem
vagyok a haverod, szóval legyen benned annyi, hogy nem is beszélsz velem úgy.
Még
jobban kinyitja az így is tág egérszemeit, majd koromfekete, szög egyenes haját
hátradobja, és előveszi a táskájából a sminkkészletét. – Ahhoz képest, hogy
valószínűleg te vagy az új csaj, eléggé hamar nagyra nyitottad a szádat.
-
Na, most állíts magadon! – tör fel belőlem egy halk, hisztérikus nevetés. –
Pontosan leszarom, mióta vagyok itt, akkor sem kell verni magadat, és bunkó
parasztnak lenni a másikkal. Ezzel be is fejeztem a témát. – intek a vállam
fölött, majd beléfojtva a szót rácsapom az ajtót. Jól kezdődik az egész napom,
sikerült kifognom rögtön egy nagyszájú picsát, akivel gyors „szócsatába
keveredtem”. Fejemet megrázva lezárom magamban is az egészet, és beállok a pult
mögé.
Magam
elé vetítem a beosztást, amit még otthon futottam át gyorsan, hogy képbe
legyek. Ha jól emlékszem, ma és holnap délelőttös és délutános leszek, pénteken
éjszakás a buli miatt, szombaton pedig szabadnap lesz mindenkinek, mivel kibérelik
a helyet reklámforgatásra. Szóval, öt óráig leszek én, azután pedig jön a
váltás.
Fáradtan
fújom ki a levegőt erre gondolva, hiszen nem igazán így terveztem a nyaramat;
nem akartam melót vállalni, éppen elég volt Los Angelesben a kaszinóban
dolgozni, ahol eléggé sok pénzt kerestem, viszont ez mind el is fog költődni a bentlakásos
suli havidíjaira és az alapvető szükségletek költségére, amint elkezdődik az
egyetem. Amit pedig ebben a három hónapban összekaparok, félreteszem, hátha még
jól fog jönni a későbbi időszakban.
-
Mit adhatok? – varázsolok egy fáradt mosolyt sápadt arcomra, majd előkapom
magam elé a mellettem lévő jegyzetfüzetet, s felpillantok, várva a válaszra.
-
Egy vaníliás croissantot, egy forrócsokit, és egy sonkás szendvicset.– a tollat
megfogva felfirkantom a vendég rendelését, majd a második szónál felpillantok.
-
Itt fogyasztod? – Fejrázással jelzi a nemlegességet, így letépek egy
csomagolópapírt és beleteszem a croissantot, aztán a már előre becsomagolt
sonkás szendvicset beledobom a zacskóba. Egy műanyag pohárba töltök kakaót,
ráhelyezem a tetejét, melléteszek egy szívószálat, majd beütöm a gépbe az
árakat…
…………………………………………………………………………..
Délutánra
meglepően beindult a forgalom. Még enni sem volt időm, hiszen folyamatosan csak
jöttek-mentek az emberek, és a fárasztóan idegesítő vénasszonyok, akiket minden
érdekelt, de volt, aki még sztorizgatni is kezdett velem valami idióta
pletykáról, miszerint Mayville-nek a volt polgármestere azért mondott fel, mert
kiment valami olajgyároshoz luxuskurvának. Őszintén szólva nem érdekelt, de
mosolyogva bólintgattam, s hiába lefárasztottak, még öt óra előtt 10 perccel
nem kergültem az őrületbe.
-
Megjött a váltás – trappol ki nagy vigyorral az arcán egy szőke hajú csaj, s
amit legelőször észreveszek rajta, az-az, hogy kezén egy hatalmas lila folt
virít, véraláfutással. Közvetlen természetétől és kedves kisugárzásától rögtön
szimpatikussá válik, így én sem csinálok úgy, mintha egy idegennel állnék
szemben.
-
Hála istennek – sóhajtok megkönnyebbülten, miközben kioldom a kötényt és
ledobom magamról.
-
Melody vagyok – nyújtja felém a kezét, amit gyengéden megrázok, ahogyan azt
illik.
-
Adaline – mosolygok rá, majd helyet cserélünk, így ő kerül a kiszolgálópulthoz.
-
Na és, milyen volt itt az első nap? – kérdezi, miközben előredönti a fejét,
hogy haját össze tudja fogni.
-
Igazából a második, hogyha beleszámítjuk a próbaidőt is. De egyébként, egész jól
ment – felelem vállat vonva.
-
Szombat este nem ezt fogod mondani. Kivéve, ha szereted a részeg pasikat
nyomulni, na meg a sok törött poharat takarítani, kizavarni az embereket
záráskor… - sorolja lelkesedés nélkül.
-
Igazából már dolgoztam egy trógerféle kocsmában, szóval annál rosszabb nem
lehet. Egyébként, itt hol szoktak lenni a bulik? Mármint, itt az asztaloknál?
Vagy, hogyan? – nézek körbe értetlenül a szűk helyiségben, ami éppen öreggel
van tele, miközben újságot olvasnak és kávézgatnak. El sem tudom képzelni, hogy
egy ilyen kulturáltnak kinéző hely péntek és szombat este hogyan változik át egy
„csatatérré”.
-
Nem, nem itt. Az lenne még szép – nevet fel. – A szint alatt szoktak lenni,
vagyis a pincesorban. Ott van egy bárpult, székek, kanapék, táncparkett, mosdó…
és ilyenkor ez a fenti rész sosincsen nyitva. Igazából azért érte meg David-nek
mindkét dologba belekezdenie, mivel ez az egyetlen olyan hely, ahol így el
tudnak lenni az emberek. Akármennyire kicsi is Mayville, sok benne a fiatal,
akik anno átkozták az életüket, amiért ilyen kihalt helyre születtek, de mióta
megnyitott a pincesori részleg, van hol elütni a hétvégi estéket. Tök jól meg
van csinálva, neoncsövek a falon, villogó fények. És azért nem unják meg, mert
mindig történik valami. Van, amikor sztárfellépő jön, van, amikor különféle
idióta versenyek vannak, amiken szakadni lehet, na és persze hozat ide jó
pénzért táncosokat… khm, ribancokat – mondja az utolsó szót halkabban. Szépen
felvázolta nekem, hogy mi hogyan merre hány méter, kicsit talán bő szavúan is.
-
Értem – nyögöm ki egy mosoly keretében. – Szeretsz itt dolgozni?
-
Őszintén? Nem. De sajnos rászorulok, nincs más lehetőségem.
-
Hát, de miért? – kérdezem csodálkozva, de közben eszembe jut, hogy pár perce
ismerem a csajt, nem kellene ilyen szinten érdeklődőnek lennem, hiszen én sem
szeretem, ha azok velem. – Szólj rám, ha ez nem publikus. – teszem hozzá.
-
Igazából semmiféle titkolnivaló nincsen benne, mindenki ez pletykálja,
előbb-utóbb neked is a füledbe fog jutni. Most ez itt a téma – sóhajt fel
keserűen, miközben nekidől a pultnak és maga mellé dobja a kendőt, mellyel az
előbb a poharakat törölgette. – Volt egy nagyon csúnya hiba, amit elkövettem. A
legjobb barátnőmnek a barátjával kavartam a háta mögött, miközben nekem is volt
valakim. S mivel ez később kiderült, utcára kerültem, ugyanis nem az én házamban
éltünk. A családommal e miatt a fiú miatt vesztem össze, mivel nem akarták
elfogadni, így 17 évesen lázadó módomra összeszedtem a cuccomat és elszöktem
otthonról. Írtam egy levelet, hogy ne keressenek, utálom őket, és tényleg nem
érdekelte őket, hogy mi van velem. Azóta sem beszéltünk, tehát rájuk nem
támaszkodhattam. Így ott maradt David, a régi jó barátom, aki kisegített a
bajból, úgy, hogy itt kell dolgoznom, és a fizetésemnek csak a 20%-át kapom
meg, de teljesen ingyen biztosít nekem egy gyönyörű albérletet. Nagyon hálás
vagyok neki ezért, s mivel tudom, hogy számít rám, mivel jó munkaerő vagyok,
nem is fogom cserbenhagyni. Röviden ennyi. – magyarázza úgy, mint aki
szégyelli, amit csinál. S van is mit ezen, de persze ezt nem említettem meg egy
szóval sem – na, meg amúgy sem én vagyok a szentek szentje, tehát semmi jogom
ítélkezni bárki felett.
-
Hát… szar helyzet. – Összesen ennyi telik tőlem megint, így lassan kezd kínossá
válni, hogy ő ennyit magyaráz és beszél, míg én alig.
-
Na és, te hogy-hogy itt dolgozol? – tereli rám a témát gyors váltással. Nagyot
sóhajtva rögtön rá akarom vágni, hogy ez egy „hosszú történet”, de akkor a
válasza egyértelmű; „ráérek”. Meglep, hogy ennyire nyíltan beszél nekem a
történetéről, a hibájáról, és a David-el való kapcsolatáról. Viszont sosem
dőlök be egyetlen embernek sem; általában nem szoktam hagyni, hogy egy
megismerkedéssel rögtön kitálaljam a fél életemet, csak mert a másik fél már
ezt megtette. Az-az ő dolga, ha túlságosan bőn válaszol a kérdésemre, de én
soha, semmilyen körülmények között nem szoktam megbízni olyan személybe, aki
még nem bizonyított. Tehát, ha sértődés, ha nem, hamar lezárom ezt a témát.
-
Anyukámhoz jöttem a nyárra, és ide intézett nekem melót, ezelőtt még sohasem
jártam itt.
-
Ó, értem. Ez esetben, ha gondolod, holnap elmehetnénk valahova. Például,
körbevezetlek Mayville-ben, úgyis egyszerre végzünk négykor – ajánlja fel
társaságát. Természetesen nem utasítom el, hiszen az égvilágon semmi dolgom
nincsen azon kívül, hogy délutános és délelőttös leszek.
-
Az jó lenne – tűröm el a széthulló tincseimet a fülem mögé egy apró mosoly
kíséretében, majd a karórámra pillantok. – Viszont nekem mennem kell, hagylak
dolgozni.
-
Menjél is, nem igaz, hogy nem látod, mekkora forgalom van – mutat körbe nevetve
a helyen, ahol összesen már csak két ember tartózkodik. Vigyorogva megrázom a
fejemet, majd elköszönök tőle, és kilépek a bejárati ajtón, ahol rögtön megcsap
a csípős időjárás és bepirosodik az arcom.
…………………………………………………………………………..
Drága Diana Lindsey!
VálaszTörlésPontosan olyanra sikeredett, amilyenre számítottam! A stílusod fantasztikus, maga a bejegyzés formája, elrendezése ötletes és egyedi, a kép csodálatos (a részletek nálam fontosak); minden perfect, ahogy szoktam mondani.
Külön tetszik Melody stílusa, a barátságos és nyílt viselkedés. Pár hete, amikor átmentem egy másik suliba, az egyik osztálytársam pontosan így viselkedett velem, ilyen őszintén kiteregette nekem "a fél életét". És egyébként neki is pasiügye volt, de ez már tényleg mellékes.
Látszik, hogy profi vagy, a stílusod nagyon tetszik (még hatszor leírom), a leírások és a hasonlatok sem hiányoznak. Értelmes, kidolgozott, valósághű... Egyszóval imádom! Hamar hozd a következőt, vagy esküszöm hajtépés lesz!
Szia, drága!
TörlésNagyon örülök neki, hogy ilyenre számítottál és hogy tetszik a stílusom, meg az egész fejezet. Igyekeztem odafigyelni az elrendezésre meg a képválasztásra is, mivel a kinézetétől mégis csak esztétikusabb az egész. Melody stílusa pedig.. Ilyenre terveztem, mivel a későbbiekben a lánynak nagyon sok köze lesz a történetben lévő két cselekményszál egyikéhez.
Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, nemsokára jön a következő!
Ölel, Diana Lindsey
Drága Diana!
VálaszTörlésMeglepődtem, ugyanis engem - mióta csak blogot akarsz írni - úgy informáltál, hogy nem tudsz írni. Na, most megsértődök, mert hazudozol nekem itt össze vissza.
Érdekes volt, nem erre számítottam, de kellemeset csalódtam, ami nálam jót jelent. Úgy írtál, ahogy mindenkinek, aki jól akarja kezdeni a blogját kéne. Bemutattad a környezetet, a tájat, a bárt, az embereket - nagy részüket. Oda figyeltél a részletekre, és nem hazudtoltad meg magad a fekete hajú lánynál sem.
Nem értem, miért írod akkor azt nekem, hogy te nem értesz az íráshoz. Nekem elnyerte a tetszésemet, így első résznek, és ez jó. Örülök, hogy végre van egy blog, ami igényes, kinézetileg, és írásilag is - van olyan szó hogy írásilag? Szerintem nincs.. mindegy, most már van.
Fél kéne iratkoznom most már, mert azóta nem jártam itt, mióta még nem volt kirakva a kis panel. Oda tolom a seggem és feliratkozom.
Sokszor ölel - jó szorosan,
Katie Boo